Társas magány - Elveszett értékrendek nyomában 2. rész
2020.09.09
Korunk népbetegsége a cukorbetegség mellett, avagy leginkább a párkapcsolatban
élőknek az úgynevezett társas magány. Nem lehet elmenni egy olyan fogalom
mellett ami a google-ben is 56.000+ találatot ad ki. S én jómagam, egyre többet hallom a
35- 45+ házaspároktól , hosszútávon együtt
élőktől az elmondásuk alapján, hogy ebben élnek. A
hangsúly az "együtt élésen" van, hiszen akik ebben a cipőben járnak vagy jártak
valaha - tudják- alapvetően semmi gond nem volt, azon kívül, hogy kimerült a
kapcsolatuk, átalakult.
Ez az átalakulás pedig mindig két félen múlik; azaz nem
azért hűl ki egy kapcsolat, a szexualitás nem azért tűnik el belőle, nem azért
válik szürkévé - amiért csak az egyik fél tett bele elég energiát. A társas
magány, mindig a két félen múlik, bármennyire nehéz is ezt most elfogadni. Lehetséges, hogy úgy látod Te tettél bele több energiát, majd visszacsatolás nélkül elfáradtál
benne, avagy a próbálkozásokba. A másik pedig nem vette észre, hogy gond lenne... Ilyenkor visszakanyarodhatunk a kommunikációhoz (ami szerintem mindennek is az
alapja) , hogy valóban megfelelően adtad tudtára az igényeid? Mondtad eleget,
úgy hogy megértse? Jókor? - mert az se mindegy, hogy veszekedés közben, frusztrációval
telve adod ki az igényeidet. Fogadta? Felismerte? Akart érte tenni? Meddig tartott a változás? Rengeteg kérdés merülhet fel ilyenkor. Illetve
a szokásos amikor csak sodródtok az árral, nevezzük életnek , s rájössz egy szép napon, hogy csak lakótársként vagytok együtt, akik amúgy jól(?) megvannak.
Ha benned felmerül a kétség, valószínűleg benne is megfordult már.
Társ = Magány?
Miért élnek emberek mégis társas magányba?
Néhány ok, amiket hallottam
klienseimtől, ismerősi körömből:
- Nem akarok elválni, tudom, hogy ilyen embert nem találok többet (ennek ellenére, folyamatosan félrelépett)
- Mennyire igaz, hogy a hitel összeláncol!
Semelyikünk nem tudna menni sehova, amíg el nem adunk mindent.
- Szeretem, ő egy tökéletes nő. ... csak egyszerűen, évek óta nem
nyúltunk egymáshoz, ezért kell....
- Nem akarok elválni, párt keresni újra, annyi a bolond! Vele jól megértem
magam,
éljük az életünket.
- A gyermeknevelés ilyen,.... de annyi minden összeköt, együtt vagyunk már 17
éve!
S sorolhatnám napestig, mindegyik mögött egy külön történet áll, azonban egyben
egyeznek. Nem fognak kilépni a párkapcsolatukból, ami minden téren "szinte" jól
működik. Az emberek többsége fél az egyedülléttől, mert társítják a magánnyal.
Ezt elsősorban fejben kell rendbe rakni, hogy semmivel nem rosszabb , mint a
társas magány, ahol valóban magányról
beszélünk. Hiszen keretezve van az életed, egy olyan társsal, akivel már csak
együtt élsz, s nem tehetsz olyan dolgokat, amit egyedül megtehetnél - amitől
talán boldog lehetnél.
S
miért tekintem ezt is egy "elveszett értékrendnek"...?
Talán azért, mert a másik felé való tisztelet
teljes hiányát érzem mögötte, a szeretet elhalványulását, az érdeklődés
elvesztését és önmagában egy szükségszerű rosszat/jót, amiben élsz, mert nem
mertél, nem akarsz kilépni a komfortzónádból, felvállalni, hogy igen nehéz lesz,
de már nem vagyunk együtt boldogak.
Akik bevállalják, ők akik válnak,
szakítanak, megtisztelik egymást az igazsággal.
(Ha már nem tudnak/akarnak tenni a javítás felé) Hol szépen, hol rögösebb úton
(ki- ki milyen fő indikátorokkal érkezik el erre a pontra)
S miért ítélkezzünk a döntésük felett, hiszen javítani is lehetne? Gondolhatnánk...
Mert sajnos vannak helyzetek, amiken már nem lehet javítani, na meg nem szoktam
ítélkezni sem. A társas magány, pont ilyen - hiszen semelyik fél nem boldog már, esetleg
hosszabb ideje kikacsingatás megy a kapcsolatból. Más - más impulzusokkal
pótoljuk a boldogságot, amit bent már nem lelünk. Egy másik szenvedéllyel, egy
kiadós vásárlással, új hobbival, az indokoltnál több társas eseménnyel - csak történjen
valami.
A párkapcsolat nem egy rózsaszín felhő, amelyből sosem esik eső, nem szór villámokat. A szerelem egy csodálatos érzelmi hullámvasút, s fontos belátni azt is, ha már nem vagy boldog; megadni a lehetőséget a másiknak, megtisztelni - hogy ő bizony az lehessen.
Néha egy-egy éttermi ebéd alatt körbe nézve - látom, ahogy mindkét fél bújja a
telefonját, esetleg egy hívást le is bonyolítanak, s megvannak róla győződve -
hogy ők bizony most együtt ebédeltek. Ilyen illatú a mozis randi is, megnéztek
egy esetleg jó filmet (ami azt az érzetet kelti, hogy jó volt együtt), aztán visszaülve a kocsiba, hazamentek , zuhany és alvás, mert másnap munka - milyen aktív minőségi randi! Elvesztek
a hétköznapok szürke monotonitásában , s hazaérve 3 mondatban megbeszélitek ,
kinek-milyen napja volt és hogy telt.
Visszakanyarodva írásom elejére, akkor valóban tettél a kapcsolatodért?
A társas magány menthető egy szinten... Kommunikációval, igények kifejezésével,
megbeszélésével - átbeszélésével, közös programokkal- élményekkel (telefon
nyomkodás mentesen) ,figyelemmel, MI idővel. Valódi érdeklődéssel a másik iránt, újra és
újra felfedezéssel. A saját párkapcsolatomban kitűztük a vasárnapot, az a mi napunk. Megyünk vagy maradunk,
tervezünk , együtt töltjük. Van közös vacsoránk vagy adott esetben ami étkezés
közös tud lenni. Vannak napközbeni üzenetek, próbálunk odafigyelni. Ezt sokszor javaslom is klienseimnek...
Megosztjuk célunkat , megbeszéljük terveinket, elmeséljük az impulzusokat.
...de a legfontosabb, nem a Marsról
jöttünk, mi sem vagyunk tökéletesek,
olykor hibázunk.
olykor hibázunk.