Társas magány - Elveszett értékrendek nyomában 2. rész

2020.09.09

Korunk népbetegsége a cukorbetegség mellett, avagy leginkább a párkapcsolatban élőknek az úgynevezett társas magány. Nem lehet elmenni egy olyan fogalom mellett ami a google-ben is 56.000+ találatot ad ki. S én jómagam, egyre többet hallom
35- 45+ házaspároktól , hosszútávon együtt élőktől az elmondásuk alapján, hogy ebben élnek. A hangsúly az "együtt élésen" van, hiszen akik ebben a cipőben járnak vagy jártak valaha - tudják- alapvetően semmi gond nem volt, azon kívül, hogy kimerült a kapcsolatuk, átalakult. 


Ez az átalakulás pedig mindig két félen múlik; azaz nem azért hűl ki egy kapcsolat, a szexualitás nem azért tűnik el belőle, nem azért válik szürkévé - amiért csak az egyik fél tett bele elég energiát. A társas magány, mindig a két félen múlik, bármennyire nehéz is ezt most elfogadni. Lehetséges, hogy úgy látod Te tettél bele több energiát, majd visszacsatolás nélkül elfáradtál benne, avagy a próbálkozásokba. A másik pedig nem vette észre, hogy gond lenne.Ilyenkor visszakanyarodhatunk a kommunikációhoz  (ami szerintem mindennek is az alapja) , hogy valóban megfelelően adtad tudtára az igényeid? Mondtad eleget, úgy hogy megértse? Jókor? - mert az se mindegy, hogy veszekedés közben, frusztrációval telve adod ki az igényeidet. Fogadta? Felismerte? Akart érte tenni? Meddig tartott a változás?  Rengeteg kérdés merülhet fel ilyenkor. Illetve a szokásos amikor csak sodródtok az árral, nevezzük életnek , s rájössz egy szép napon, hogy csak lakótársként vagytok együtt, akik amúgy jól(?) megvannak.

Ha benned felmerül a kétség, valószínűleg benne is megfordult már.

Társ = Magány?
Miért élnek emberek mégis társas magányba?
Néhány ok, amiket hallottam klienseimtől, ismerősi körömből:
- Nem akarok elválni, tudom, hogy ilyen embert nem találok többet   (ennek ellenére,      folyamatosan félrelépett)
- Mennyire igaz, hogy a hitel összeláncol! Semelyikünk nem tudna menni sehova,
  amíg el nem adunk mindent.
- Szeretem, ő egy tökéletes nő. ... csak egyszerűen, évek óta nem
  nyúltunk egymáshoz, ezért kell....
- Nem akarok elválni, párt keresni újra, annyi a bolond! Vele jól megértem magam,
  éljük az életünket.
- A gyermeknevelés ilyen,.... de annyi minden összeköt, együtt vagyunk már 17 éve!

S sorolhatnám napestig, mindegyik mögött egy külön történet áll, azonban egyben egyeznek. Nem fognak kilépni a párkapcsolatukból, ami minden téren "szinte" jól működik. Az emberek többsége fél az egyedülléttől, mert társítják a magánnyal.
Ezt elsősorban fejben kell rendbe rakni, hogy semmivel nem rosszabb , mint a társas magány, ahol valóban magányról beszélünk. Hiszen keretezve van az életed, egy olyan társsal, akivel már csak együtt élsz, s nem tehetsz olyan dolgokat, amit egyedül megtehetnél - amitől talán boldog lehetnél.
S miért tekintem ezt is egy "elveszett értékrendnek"...?
Talán azért, mert a másik felé való tisztelet teljes hiányát érzem mögötte, a szeretet elhalványulását, az érdeklődés elvesztését és önmagában egy szükségszerű rosszat/jót, amiben élsz, mert nem mertél, nem akarsz kilépni a komfortzónádból, felvállalni, hogy igen nehéz lesz, de már nem vagyunk együtt boldogak.
Akik bevállalják, ők akik válnak, szakítanak, megtisztelik egymást az igazsággal.
(Ha már nem tudnak/akarnak tenni a javítás felé)  Hol szépen, hol rögösebb úton (ki- ki milyen fő indikátorokkal érkezik el erre a pontra)
S miért nem ítélem el a döntésük, hiszen javítani is lehetne?
Mert sajnos vannak helyzetek, amiken már nem lehet javítani, na meg nem szoktam ítélkezni sem.  A társas magány, pont ilyen - hiszen semelyik fél nem boldog már, esetleg hosszabb ideje kikacsingatás megy a kapcsolatból. Más - más impulzusokkal pótoljuk a boldogságot, amit benn nem lelünk. Egy másik szenvedéllyel, egy kiadós vásárlással, új hobbival, az indokoltnál több társas eseménnyel - csak történjen valami.
A párkapcsolat nem egy rózsaszín felhő, amelyből sosem esik eső, nem szór villámokat. A szerelem egy csodálatos érzelmi hullámvasút, s fontos belátni azt is, ha már nem vagy boldog; megadni a lehetőséget a másiknak, megtisztelni - hogy ő bizony az lehessen.
Néha egy-egy éttermi ebéd alatt körbe nézve - látom, ahogy mindkét fél bújja a telefonját, esetleg egy hívást le is bonyolítanak, s megvannak róla győződve - hogy ők bizony most együtt ebédeltek. Ilyen illatú a mozis randi is, megnéztek egy esetleg jó filmet (ami azt az érzetet kelti, hogy jó volt együtt), aztán visszaülve a kocsiba, hazamentek , zuhany és alvás, mert másnap munka - milyen aktív minőségi randi! Elvesztek a hétköznapok szürke monotonitásába , s hazaérve 3 mondatban megbeszélitek , kinek-milyen napja volt és hogy telt. Visszakanyarodva írásom elejére, akkor valóban tettél a kapcsolatodért?
A társas magány menthető egy szinten... Kommunikációval, igények kifejezésével, megbeszélésével - átbeszélésével, közös programokkal- élményekkel (telefon nyomkodás mentesen) ,figyelemmel, MI idővel. Valódi érdeklődéssel a másik iránt, újra és újra felfedezéssel. Mi kitűztük a vasárnapot, az a mi napunk. Megyünk vagy maradunk, tervezünk , együtt töltjük. Van közös vacsoránk vagy adott esetben ami étkezés közös tud lenni. Vannak napközbeni üzenetek, odafigyelünk.
Megosztjuk célunkat , megbeszéljük terveinket, elmeséljük az impulzusokat.
...de a legfontosabb, nem a Marsról jöttünk, mi sem vagyunk tö
kéletesek.